Isten éltesse Elnök úr! Kiss Imre 75 éves lett

Kerek születésnapot ünnepel, hetvenöt éves lett Kiss Imre, a Sportegyesületek Országos Szövetségének alapító elnöke. A szövetség és valamennyi tagja nevében ezúton köszöntjük a legendás sportvezetőt.

Az első komoly figyelmeztetés 1986 tavaszán érte utol a magyar sportot. A Rába Magyar Vagon- és Gépgyár szélnek eresztette az általa támogatott kiemelt egyesület hét sportágát, az atlétikát, az evezést, a kajak-kenut, a súlyemelést, a teniszt, a tornát és az úszást. A hét szakosztály személyi állományát és eszközeit térítésmentesen adta át azoknak, akik vállalták a működtetésüket. A Kovács István sportigazgató által vezetett megyei válságstáb június 30-ra megoldotta a helyzetet.

A kiemelt sportegyesületek vezetői földrengésszerű változást éltek meg az elkövetkező években. A békés, nyugodt alkotómunkából belezuhantak a konfliktusokkal teli, mondhatni háborús korszakba. Előbb anyagi biztonságban, többcsatornás anyagi támogatással alkothattak, és értek el nemzetközileg is kiemelkedő sikereket. Minisztériumok, szakszervezetek, nagyipari bázisvállalatok, szövetkezetek, tanácsok, bányák, a vasút, a fegyveres testületek álltak mögöttük. Biztonságban, a bázisvállalatok sportállásában tudhatták a legjobb sportolóikat. Mígnem a rendszerváltás környékén elapadtak a források, mint elsőként Győrben, minek következtében először az egyesületi sportiskolák 1963 óta épülő rendszere omlott össze, és megkezdődött a keserves küzdelem a fennmaradásért.

Kiss Imre a Csepel SC elnökeként élte meg a zuhanást. A klub sportolói, kiváló szakemberek irányításával sikert sikerre halmoztak a világversenyeken. A gyár dolgozóinak a rendszeres testedzéséről tömegsportbizottság gondoskodott. E sorok írója több délutánt töltött el a csepeli stadionban, amelynek szinte minden zugát betöltötte több száz hobbisportoló „A mi bázisunk, a Csepel Vas- és Fémművek is a végét járta – emlékezik vissza az egykori elnök. – 1989. december 31-ével 380 sportállásunk szűnt meg a gyárban, a klubnak kellett mindenkit átvennie. Illetve kellett volna. Csak hát nem volt miből. A felére zsugorodott az egyesület. A 99 edzőből negyven maradt, el kellett köszönnünk sportorvosoktól, takarékra tettük magunkat versenyrendezésben. Néhány sportágban, mint például kajak-kenuban vagy evezésben elment a komplett, már a felnőtt kor küszöbén lévő közvetlen utánpótlásunk.”

A gondokat alapvetően az okozta, hogy az élsportolókat, akik addig bázisvállalatok sportállásában voltak, egy rendelet nyomán az egyesületeknek kellett munkaviszonyba venni. Ehhez megkapták a sportolók béralapját. Csakhogy hamarosan bruttósítani kellett a béreket, amelyekre már új állami közterhek is telepedtek: szja, tb- és munkáltatói járulék, áfa, társasági adó satöbbi. No, erre már nem volt fedezet, és elkezdődött a sport eladósodása.

Megkezdődött viszont a szolidaritás korszaka: csökkentek az egyesületek közötti ellentétek, az élsport képviselői aggodalommal és együttérzéssel kezdtek figyelni a kisegyesületek gondjaira is. Valójában ez vezetett el 1989. szeptember nyolcadikához, amikor a sportegyesületek tanácsa, immár negyven taggal, átalakult SOSZ-szá.

A SOSZ megpróbált harcolni ez ellen? – kérdeztem később Kiss Imrét. A válasz sokat mondó volt: „Pontosan tudtuk, hogy nincs mentség. Világos volt, hogy a sport mögé, szponzorként majd az újjáalakuló – és egyre erősödő – gazdaság lép, csak azt nem gondoltuk, hogy húsz év sem lesz elég rá. Abban bíztunk, naivan, hogy az átmeneti időben az állam pótolja az elveszett támogatást, mi pedig a szakma érdekeit képviselve jelen akartunk lenni a pénzek elosztásakor.”

Úgy értékeli, hogy a SOSZ létrejötte a Magyar Olimpiai Bizottság újjászületéséhez kötődik. A megújult MOB 1989. június 17-én tartotta a választó közgyűlését, a kiemelt sportegyesületek vezetői pedig előtte, tizenkettedikén, közös ebéden találkoztak a Vasas Pasaréti úti Fehér termében. A stratégiáról beszélgettek, arról, hogy a MOB ülésein mindig közös véleményt képviselnek, egységesen lépnek fel.

A kiemelt egyesület elnöke sokak által irigyelt pozícióban volt. „Könnyű neki” – mondták a kívülállók. A paradicsomi állapotok elmúltával azonban kiderült, hogy a tapasztalt sportvezetők kreatívak, és tudnak küzdeni.

Lang Elemér a Bp. Honvéd egykori elnökhelyettese a nagy dúlás közepette, afféle csődbiztosi feladattal, megbízott elnökként ment nyugdíjba, majd egy évtizeden át dolgozott a SOSZ-ban. Ő – élete utolsó interjújában – így összegezte a szövetség által kiharcolt eredményeket: „A felszínen kellett maradnunk, mindig ott lenni a tűz körül, belelátni a kasszába. Fontos volt, hogy helyzetbe kerüljünk, így én is azon voltam, hogy szerezzünk helyet az olimpiai bizottságban. A célunkat elértük: Kiss Imre, a SOSZ elnöke az új MOB alelnöke lett. Igyekeztünk kijárni magunknak mindent, és még az is megesett, hogy a direkt elosztásból is kaptunk támogatást. A mi javaslatunkra alakult ki a sportösztöndíj-rendszer, és bár azt többen is a maguk sikereként könyvelik el, a gondolatot először a mi petíciónk fogalmazta meg. Elértük, hogy a legeredményesebb egyesületek vezetői jelen lehettek az olimpiákon, hiszen az – a tapasztalatszerzés lehetőségén túl – tekintélyt is adott.”

Lang – együtt Till Istvánnal és dr. Nagy László igazgatóval – a csepeli stadion irodájában dolgozott, az volt a SOSZ hőskorának a jelképes és valóságos otthona, Kiss Imre birodalmában.

Munkásságát több állami is kitüntetéssel díjazták, Magyar Köztársasági Érdemrendben, Kemény Ferenc díjban, Sportérdeméremben, valamint legutóbb az idei évben Eszterházy Miksa díjban is részesült.

A SOSZ tehát 1989. szeptember 8-án alakult meg, az élén Kiss Imrével, aki tizenkét éven át vezette a szövetséget, mígnem az egészségi állapota visszavonulásra késztette. Sportszerető énje azonban nem vonult nyugállományba, ma is aktívan figyeli és segíti a szövetség munkáját a SOSZ tiszteletbeli elnökeként.

Azt kívánjuk neki (és persze magunknak), hogy még nagyon sokáig tegye. Isten Éltesse Elnök úr!
Sz.I.