Ha csak a száraz tényeket nézzük, akkor Maráz Zsuzsanna nyerte az Athéntól Spártáig tartó 246 kilométeres ultrafutást, a Spartathlont. Az esztergomi futónő a táv nagy részében vezetett, a második felében nagy előnyt szerzett. 27 óra 4 perc 28 másodperc alatt ért célba. Az abszolút versenyben csak 16 férfi előzte meg. A Sportegyesületek Országos Szövetsége gratulál a döbbenetes eredményhez. Arra voltunk kíváncsiak – a sportteljesítmény mellett -, hogy ki lakozik a sikerek mögött, mint ember.
– Futva érkeztél az interjúra?
– Bár ekkora távokat szoktam futni naponta (Esztergomban lakik Maráz Zsuzsa. a szerk.), de annyira forgalmas az út Budapestig, hogy az veszélyes lenne. Nekem marad a kerékpárút a Duna-mentén, mely hat kilométer hosszúságú és oda-vissza futkorászom hajnalonként.
– Hány kilométert teszel meg naponta?
– A hétfő mindig a szünnapom. Átlagban egy héten 100 és 150 kilométert futok. Mondhatom, hogy átlagban félmaraton az etap.
– Van küldetéstudatot?
– Van. Harminc évesen kezdtem el futni, amikor a kislányom Lotti még kicsi volt. A szülés után rám szaladt pár kiló, és nagyon zavart. Akkor még egy kis városban laktunk, délutánonként kinéztem az ablakon és láttam, hogy sokan futnak. Az egyik este fogtam magam, felkaptam a cipőm, a melegítőm és én is kimentem a közeli focipályára. Napi 4 kilométer volt a penzum. Ez ment éveken keresztül. A lányom is velem tartott, aki a pálya széléről figyelt. Emlékszem mikor először vittem le, azt hitte, elmegyek tőle, de mikor észrevette, hogy minden kör után visszatérek hozzá megnyugodott. Később Németországba költöztünk, ott ismerkedtem meg a terepfutással és a napi négy kilométer máris tíz lett. Növelgettem a távokat, de a versenyzésre egyáltalán nem gondoltam, egészen negyven éves koromig. Ott valami megfordult bennem és lefutottam életem első maratoniját. Akkor élmény volt, hogy tudtam ezt nem fogom megunni. A küldetéstudatra visszatérve: a Hospice Alapítványt támogatom. Mindegyes futásomnál hordom magammal a sárga virágot, mely most is itt van nálam. – mutat a blézerére. Nagyon viseletes már, mert az elmúlt három évben mindig nálam volt. Szólok is, hogy kérem majd újat.
– Ez már kabala?
– Most, hogy így rákérdeztél, igen az. Megnyugtat, ha velem van. A sapkámon hordom a versenyeken, mert olykor át kell öltözni és ruhát cserélni, lehet elhagynám.
– Hogyan lett a maratoni futásból ultaramaraton?
– Feszegettem a határaim és rájöttem, hogy még többre vagyok képes. Természetesen ezt nem fejetlenül csináltam. Az Esztergomi Futóművek, az egyesületem nagyon sokat segített az edzéstervek összeállításában. Nagyon jó a csapatunk, szorítunk egymásnak, egyszóval kiváló társaság „verődött” össze.
– A mostani versenyen is együtt futottál több versenyzővel is. Olvastam, hogy sokszor beszélgettek is. Mégis miről?
– Az az igazság, hogy ezt a 246 kilométert végig tudnám csacsogni. Nagyon jól telik vele az idő. Ezen a versenyen Rácz Róberttel futottam 60 kilométert és folyamatosan beszélgettünk. Családról, munkahelyről és persze a futásról. Azt a témakört teljesen kimerítettük. – nevet. – Bár, egyszer éjszaka is lenne társam, mert az a legnehezebb időszak. Később a cseh versenyző hölgy mellé szegődtem. Ott a közös nyelv a német volt és mintha két nő a kávézóban csicseregne, sok nevetgélés mellett róttuk a kilométereket. Nagyon tisztel és becsül engem. Ez nem formaság, valóban így van.
– Voltak mélypontok a Spartathlon során?
– 190 kilométernél elkezdett fájni a gyomrom. Ez a hosszútávok velejárója, mert rázkódnak a belső szervek. Akkor féltem is, mert szédültem is. Aztán jött egy emelkedő, melyen felgyalogoltam és ez jót tett. A vége már könnyed volt.
– Az újságírók szétszednek azóta. Hogyan viseled a média érdeklődését?
– Jól. Kicsit még fáradt vagyok, de ha ezzel másoknak erőt adok és példát mutatok, akkor már megérte.
– Meddig szándékozol még futni?
– Decemberben leszek 48 éves. Nem gondolkodtam ezen, de ameddig bírom, futni fogok. Annyira szeretnék egyszer úgy végig szaladni egy megméretésen, hogy közben a tájban gyönyörködöm. Csodálatos az Országunk! A Duna, az épületek, a tájak. Ennek is eljön majd az ideje. Nézegettem a Spartathlonon a nevezési listát, voltak 65 éves indulók is, szóval még futhatok. Azt tanácsolom a negyven év fölötti hölgyeknek, hogy nem kell lehúzni a rolót. Az én vágyam, hogy a most már egyetemista lányommal egyszer együtt futhassak egy versenyen. Már bontogatja szárnyait.
Fotó: nso.hu/forrás
