A korabeli visszaemlékezések szerint valamiféle ilyen nap volt az is. 1875. május 6-odika nem volt verőfényes, nem volt forróság, messze járt még akkor is a rekkenő kánikulai hőség.
De az összegyűlteket ez egyáltalán nem zavarta, ahogy ma minket sem zavar, hiszen talán már akkor is létezett ez a kifejezés: jó sportolóidő.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Ünneplő Közösség, Tisztelt Sportbarátaim!
Az európai kontinens első atlétikai –és ne feledjük, mert sokszor lemarad, ökölvívó – versenye megrendezésének napján aligha sejtette bárki a résztvevők vagy a – meglehetősen szűkös számú – nézőközönség tagjai közül, hogy történelmi, de legalábbis sporttörténelmi eseménynek a részesei.
Bár, ha jobban belegondolunk, minden egyes sporteseménnyel így áll a helyzet, azóta is. Ez is a sport szépsége ugyanis. Mert amikor elkezdődik egy verseny, akkor mindig magában hordozza annak a lehetőségét, hogy az az adott verseny – utólag – valamiért egészen különleges és egyedi lesz.
Senki nem tudhatja előre ugyanis, hogy egy versenyen nem dől-e meg az országos vagy a világcsúcs, nem az lesz-e egy káprázatos sportpályafutás kezdete, vagy sajnálatosan éppen a vége. Ezt is szeretjük a sportban: a kiszámíthatatlanságot, a meglepetés reményének szépségét.
1875. május 6-odikának atlétikai és ökölvívó versenye a világ egyik legnagyobb sportnemzetének születésnapja: a magyar sportnemzetnek. Ezen a napon, ezen a versenyen rúgta el magát véglegesen a rajtkőről az azóta is sikeresen szárnyaló magyar sportmozgalom.
Kedves Emlékezők!
Amikor felidézzük ezt a napot, ne feledjük el számba venni a történelmi körülményeket sem, mert fontos az ismeretük és a megértésük ahhoz, hogy pontosan a helyén kezeljük azt a 144 évvel ezelőtti viadalt.
Magyarország akkor, 1875-ben nem volt még 30 évvel sem az 1848-as polgári forradalom győzelme és az 1849-es szabadságharc leverése után. A nemzet éppen csak kereshette az új lehetőségeket, eszközöket és módszereket ahhoz, hogy az 1867-es kiegyezés után újra megvalósítsa a nemzeti függetlenség gondolatát.
Közben pedig már rágta a kontinenst annak a sok-sok gondnak és bűnnek az eleje, amelyek aztán alig négy évtized múltán kirobbantották a Nagy Háborút. Átmeneti kor volt, minden változott, minden újrafogalmazódott. És ebben a változó, alakuló, újat kereső korban jelentek meg a nemzeti, majd később nemzetközi sportmozgalmak, mint a modern emberi kultúra – egyáltalán nem túlzás a szó – legmeghatározóbb elemei.
A magyar sport tehát a XIX. század háromnegyedénél a magyar függetlenség, öntudat és magabízás teljesítményeként lépett színre: bizonyította, hogy a magyarok az egységesülő, nemzetközi szabályrendszerek közé kerülő testedzésben, sportversenyzésben is megállják a helyüket.
És talán annak is tulajdoníthatunk jelentőséget és megtalálhatjuk benne a szimbólumot, hogy az első magyar sportverseny helyszínét ma Budapesten Szabadság térnek hívják.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gondoljanak bele: 1875-ben az első atlétikai versenyt rendezik a magyarok a kontinentális Európában, 21 év múlva, 1896-ban pedig már nemzetközi sportösszefogás hozza tető alá az olimpiát Athénban.
Az első újkori olimpiát, hat magyar olimpiai éremmel: Hajós Alfréddal, Dáni Nándorral, Szokolyi Alajossal és Kellner Gyulával, meg a megítélésem szerint minden idők legszebb nevű magyar olimpiai érmesével: Tapavicza Moncsillóval.
Kézenfekvő a következtetés, Hölgyeim és Uraim, hogy ha nincsenek az úttörő magyar sportverseny-szervezők, akkor Magyarország, és az ambíciózus magyar sportvezetők nem ülnek ott az olimpiai mozgalmat megalapító asztaloknál Párizsban, Londonban, Berlinben, Genfben, Athénban és másutt.
Biztos vagyok abban, hogy ha a Magyar Athlétikai Club merész és lelkes szervezői nem hirdetik meg az első hazai atlétikai versenyt és nem lökik útjára a magyar versenysportot, akkor nincsenek vagy nem akkora számban születnek meg az első újkori olimpiai játékok magyar érmei sem.
És akkor azok nem hozzák a továbbiakat, és így tovább, és így tovább – hiszen a sportban végképp igaz, hogy mindenből következik valami más, valami új – és talán ma nem tartanánk 175 magyar olimpiai bajnoki címnél, 491 magyar olimpiai éremnél!
Tisztelt Egybegyűltek!
Az 1998 és 2002 közötti, Orbán Viktor által vezetett kormány alkotta meg 2000-ben azt a jogszabályt, amely a Magyar Sport Napjává tette május hatodikát. Büszke vagyok rá, hogy akkor sportminiszterként dolgozhattam a kormányban, és szolgálhattam a hazámat, büszke vagyok rá, hogy munkatársaimmal mi terjesztettük elő azt a javaslatot.
Mint ahogy arra is büszke vagyok, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy 2017. decemberében a Magyar Országgyűlés egyhangúlag, minden képviselő támogató szavazatával országgyűlési határozatba foglalta a május 6-i dátumot, a Magyar Sport Napját, immár amellé emelve február 22-edikét, a Magyar Parasport Napját, június 2-odikát, a Magyar Siketsport Napját, valamint minden év utolsó szeptemberi péntekét a Magyar Diáksport Napjává tette.
Így lett teljes egész és kerek a magyar sport éves ünnepnaptára.
Tisztelt Sportbarátaim!
Idézzük hát ma fel azt a borongós 1875. május hatodikai napot! Azon az atlétikai versenyen nem volt rajtgép, nem volt rekortán, nem volt célfotó és nem volt internetes stream. Tucatnyian beneveztek és elstartoltak, pár tucatnyian szurkoltak nekik. Egy aprócska, a kortársak számára nem különösebben izgalmas esemény volt.
Mégis, mivé nőtte ki magát az, ami akkor megfogant: a magyar nemzet múltjának, jelenének és meggyőződésem szerint a jövőjének az egyik legfontosabb védjegyévé: a magyar sport dicsőséges, tiszta és erős mozgalmává!
Köszönjük meg hát elődeinknek a tetteiket: a magyar sport eddig eltelt 144 évének versenyei, sportolói, bajnokai, támogatói és szurkolói előtt hajtunk ma fejet! Isten éltesse mindannyiukat!
Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt a figyelmük!
(Elhangzott a Magyar Sport Napja alkalmából rendezett ünnepségen, 2019. május 6-án.)