Spanyolország nyerte meg a szingapúri vizes vb-n a férfi vízilabdatornát, miután a döntőben 15–13-ra legyőzte a magyar válogatottat.
Egyetlen tizedmásodperc – ennyin múlott, hogy férfi vízilabda-válogatottunk nem a Fukuokában legyőzött görögökkel találkozott a szingapúri világbajnokság döntőjében. A spanyolok az utolsó utáni pillanatban szétlövésre mentették, majd meg is nyerték az elődöntőjüket, így nyolc napon belül másodszor, fél év alatt már hatodszor kerültek a mieink útjába. A vb-címvédő Horvátország és az olimpiai bajnok Szerbia után az Európa-bajnok következett. Valami ilyesmire gondolhatott, aki kitalálta az örök klasszikust, miszerint az egyenes kieséses szakaszban nincs könnyű ellenfél…
Mire felkeltette a szingapúriak érdeklődését a vízilabda, véget ért a torna – némi szarkazmussal így is értékelhetjük, hogy a férfidöntőre szinte teljesen megtelt a lelátó. Már a stábtagok elkezdték lelkesíteni a szurkolókat, aztán megérkezett a medencetérbe Varga Zsolt is, miközben a kivetítőn a spanyolok visszavonuló zsenijét, Felipe Perronét búcsúztatták videóüzenetekkel. Naná, hogy a bemutatásnál is ő kapta a legnagyobb tapsot, a magyar játékosokat viszont már éljenzéssel fogadta a közönség, a nézőtéri hangpárbajból ezúttal is mi jöttünk ki győztesen.
A válogatott sem fogta vissza magát a csatakiáltásnál: bármit is mondott Manhercz Krisztián a társaknak, érezhetően megtette a hatását. Hogy mást ne mondjunk, az első spanyol támadásnál Vigvári Vendel blokkolt, a másodiknál a csapatkapitány vadászta el a labdát a bejátszást követően – olykor zsebkendőnyi területen kellett volna érvényesülnie a riválisnak. A túloldalon Marc Larumbe próbálta megdobni Kovács Pétert, ám minekutána az nem olyan könnyű feladat, kapott tizennyolc másodperc pihenőt – a kapufa viszont ellenünk volt, Unai Aguirre helyett is védett.
Akkor is Fortunával pöröltünk, amikor az újabb nagyszerű blokkunk után Bernat Sanahuja megtalálta az utat a hálóba, annál is inkább, mert az élete formájában pólózó spanyol fél perc múlva védővel a nyakán is begyötörte a labdát. A kettő között Angyal Dániel (újra, megint, ismét, sokadjára) megnyitotta a magyar gólcsapot, majd Fekete Gergő szólt hozzá a meccshez, Vigvári Vendel meg akkora erővel tüzelt, hogy a hálótartó vasról a hat méteren tempózó Roger Tahullhoz pattant vissza a labda.
Vámos Márton lövése a blokkon pattant meg, hogy aztán a lehető legjobb helyre, a spanyol kapuba vágódjon. Varga Zsolttal szinkronban hasonló mozdulatsorral adták ki magukból a feszültséget, miközben Mizsei Márton is elkezdett mozogni, a kispad mögött melegített. Csoma Kristóf eleinte nem tudott mit kezdeni a ibériai nehéztüzérséggel, ám az első negyed végén kiszedte jó ismerősünk, Miguel De Toro húzását, ráadásul lefordultunk, és gólt is szereztünk belőle.
S ha egy üzlet beindul… Csoma úgy volt vele, ha már elkapta, nem is engedi el a fonalat, a második szakasz elején két bravúrt is bemutatott, de Aguirre sem akart lemaradni mögötte, Vigvári Vendelt és Nagy Ádámot is megbabonázta. A kezdeti adok-kapok után mindkét csapat a védekezésével akart a másik fölé kerekedni, a mieinknél Angyal és Molnár Erik bekkelt elsőrangúan, a rutinosabb és a mozgékonyabb spanyol center sem tudott kibontakozni a szorításukban.
Vigvári Vince eközben ízelítőt adott a fogékony szingapúri nézőknek a magyar virtusból, parádés ejtéssel egyenlített – a spanyoloknak nyilván a következő támadásukból kellett megtörniük a gólcsendjüket, hogy egy pillanatnyi nyugtunk se legyen. Persze a kvalitásait ismerve nagyon meglepődtünk volna, ha éppen Alberto Munárriz nem húz elő valamit a cilinderéből, csakhogy a mi szempontunkból a legrosszabbkor tette, mert így a rivális mehetett egygólos előnnyel a nagyszünetre (7–6). Az eredményjelzőre speciel senki sem figyelt: a játékosok a kapitányok intelmeit hallgatták, a közönség meg a két kabalafigura bohóckodásával volt elfoglalva.
„Azt a mindenit!” – így fordíthatjuk le a leghitelesebben görög kollégánk reakcióját Burián Gergely löketére, amely megadta a harmadik negyed alaphangját. Másfél percre rá ismét balkezesünk ugrasztotta talpra a szurkolókat: az első lövését blokkolták, de Molnár Erik összeszedte a lepattanót, Burián pedig türelmesen várt a sorára, hogy aztán megtalálja a rést a pajzson. Ütemes skandálásba kezdett a két tábor, ám a spanyoloknak ebben a szakaszban nemigen volt minek örülniük, a magyar expressz ugyanis megállíthatatlanul robogott, Vigvári Vince a döntőben először két gólra növelte a különbséget.
Ha az egyik szélről megy, miért ne mehetne a másikról is? – gondolhatta Nagy Ákos, amikor szorongatott helyzetből lövésre vállalkozott. És milyen jól gondolta! Perrone azért minden rutinját bevetve tartotta a lelket a spanyolokban, Álvaro Granados góljai mellett a piszkos munkából is kivette a részét, vagyis hiába vártuk, hogy az Európa-bajnok bedobja a törülközőt. Épp ellenkezőleg: a negyed végén időkérés után többször is az egyenlítésért támadott, de egy gólt megőriztünk az előnyünkből az utolsó nyolc percre.
A csoportkörben három volt közte – láttuk, mi lett a vége, vagyis nagyon vigyázni kellett az ibériaiakkal. Sanahuja rögtön be is vágott egy fórt, vagyis 10–10-nél kezdődött minden elölről, hosszú hajrára lett volna szükség a világbajnoki címhez. Amikor Granados átlőtte a zónát, Burián kettős fórból válaszolt, csakhogy a következő két gólt az ellenfél szerezte, Varga Zsoltnak időt kellett kérnie. Megtette, közben beleremegtek a szurkolásba az uszoda falai, de a hátralévő időben már csak a spanyolok kiabáltak – örömükben…
Az elképesztő Unai Aguirre tizenkettedik védésével eldőlt a mérkőzés, az utolsó másfél percre Eduardo Lorrio érkezett a helyére, akit Nagy Ádám felavatott, de ez csak a szépségtapaszt jelentette. A kegyelemdöfést meg Felipe Perrone (ki más?) adta meg, aki pályafutása utolsó világbajnokságán aranyat ünnepelhet a spanyol válogatottal, csapattársai már a vízben megtapsolták. A 15–13-as végeredményt Vigvári Vendel állította be, férfi vízilabda-válogatottunk a hölgyekhez hasonlóan ezüstéremmel térhet haza Szingapúrból – emlékezetes menetelés végén, fájdalmas döntő után.
Forrás:
